Fél kilenckor indult a kisbusz, csak annyit tudtam, hogy a Badacsony környékére. Mikor hátatfordítottunk Tapolcának, akkor jöttem rá, hogy ugyanazon az útvonalon megyünk, mint pár héttel ezelőtt a kis 20 km-es kéktúránkon. Gergő ekkor már tudni vélte, h melyik pincészetbe megyünk!

Ami nem csoda, hiszen a túra közben rendesen megcsodáltuk a Tóti-hegy tövében a lankákon elterülő pincészetet, illetve ami látszot belőle. Például az őshonos szarvasmarhákat és juhokat. És a csodálatos rendben tartott udvart. Eszünkbe nem jutott még akkor, hogy egyszer mi ide hivatalosak leszünk... És az főleg nem, hogy ilyen hamar:)))

Szóval Istvándy úr érkeztünkkor egy kis mézes pálinkával várt, aminek olyan csodás illata volt, hogy egészen odáig voltam tőle. A színe se volt semmi, a kellemes délelőtti napsütésben nem tudott elbújni. De Gergő mondta, hogy ilyen pálinkát éhgyomorra ne igyak, mert végem lesz. Úgyhogy én és a mézes pálinka története még a jövő titka.

Ezek után jött a reggeli. Otthon még viccelődtem apának, hogy nehogy büdös sajt legyen állott sajttal, meg olivabogyóval, mert akkor éhenhalok! De sajt az fel sem bukkant a láthatáron (mondjuk amilyen kóstolós hangulatban voltam, lehet még egy rohadt sajtot is bevállaltam volna;)). Volt apró, pikáns kolbászka, sonka, rejtélyes "mindent bele" husi, és hasonlók. És valami krémszerű izé is, ami a  májkrémmel és a körözöttel lehetett rokonságban. Egy vágódeszkára szépen mindenki kicsapta, ami kellett, hozzá paradicsom/paprika, aztán helyet foglaltunk a teraszon, ami a Balatonra néz.

A gyönyörű napsütéses reggeli után Istvándy úrtól kértem valamit, ami nem szénsavas, és nem tartalmaz alkoholt. Ettől kicsit felélénkült a vérkeringése, de vicces, csipkelődő felháborodása után mégis kicsit idétlenül éreztem magam, hogy őszilevet iszom egy ilyen helyen.

Újra buszba ült a csapat, immáron magas vérzsírú, de annál vidámabb kardiológusok és mi. Tapolcán kicsit hülyéskedtünk a tavasbarlangban, aztán értékes, Káli-medencéről szóló tursiztikai kiadványokhoz jutottam. Az utóbbi alkalmakkor nagyon beleszerettem a Balaton-felvidékbe, így feltétlenül szükségem volt ezekre a dokumentumokra:)

Visszatértünk az Istvándy családhoz, ahol aztán a tovább szikrázó napsütésben íjászkodás és foci volt a program. Ekkor jött oda hozzám a párom édesanyja, hogy iszunk-e valamit (bort:)). Én szörnyen nyitott voltam mindenre, de sajna akkor még, nem értettem nagyon a borokhoz. Az pedig hogy néz ki, ha az ember a pincészetben bort kér... Szóval ráhagytam a választást. "Valami nőieset" kért.... :) Istvándy úr lánya jól választott, ha jól emlékszem száraz szürkebarátot kezdtem el kortyolgatni. Főként antialkoholista révén eredetileg csak megkóstolni gondoltam a nedűt, aztán majd Gergő megissza... De egyszer csak feltűnt, hogy elfogyott a borom.... :) És innentől nem volt megállás!

Az ebéd (5kor:)) kemencében sült csülök volt, sokféle körettel, de az utóbbi időben valahogy szörnyen elment a kedvem a csülöktől. Inkább lecsaptam a rántott karfiolra, ami mennyei volt. Ja igen, a csirkéről is csak Gergő tud beszámolni, mert attól még régebben elment a kedvem! Utána valami rétesféle volt desszertnek, ekkor lecsúszott még egy kis bor is.

Ekkor Gergő édesanyja úgy gondolta, hogy itt az idő a borvásárlásra. Istvándy úr már kérdezte is, hogy mit hozhat nekünk. Ekkor felbukkant a hiányzó ragyogás a színen. Istvándi Gergő felajánlotta, hogy kóstoljunk meg pár bort, mielőtt választunk! Na ez már igen!

Először jött a Cabernet Sauvignon. Hát, bevallom őszintén, akkor még abban a csúnya tévhitben voltam, hogy a fehér színű bor édes, a vörös pedig keserű. Így majdnem visszautasítottam a kóstolást. Azt már soha nem fogják tudni kibogozni a történészek az utókornak, hogy a Balaton-felvidék szikrázó napsütése és jó levegője avagy minek a varázsa alatt végül mégis kóstoltam... Aztán jött még olaszrizling (hú, a páromat kéne megkérdezni, ebben már nem vagyok biztos:)), és még ajánlott egy kis Traminit is. Ezt a párom visszautasította, mondván ők nem isznak otthon félédest. Én teljesen megbabonázva azonnal vitatkozni kezdtem vele, hogy ugyan, miért nem jó a félédes? Mi van a féldesben, amiatt azt nem szereti? Istvándi Gergő egy széles mosollyal felismerte a helyzetet, és töltött nekem egy kis Traminit is.

Na jó, szóval a lényeg, hogy egy kis száraz vörössel (és Istvándi Gergő névjegyével) távoztunk. Megint elhagytunk ezért a büdös városért, kedves Badacsonyom...

Az Istvándy pincészetnek meg sok sikert kívánunk! Aztán majd ha egyszer már érteni fogok a borokhoz, akkor kapnak egy kicsit szakszerűbb kritikát is:)